25 éves voltam. Félve sétáltam be a Világgazdaság szerkesztőségébe. A főszerkesztő, Bánki András fogadott.
Újságíró-gyakornoknak jelentkeztem. András keresett valakit, aki a 2000-es sydney-i olimpia kapcsán sportbizniszcikkeket ír majd a VG-nek.
Meglátott bennem valamit. Azt nem, hogy nem igazán tudok írni. Hónapokig semmi nem jelent meg azok közül, amikkel próbálkoztam.
Sokszor csalódott voltam. Úgy éreztem, nem vagyok elég jó. Többször is majdnem magamtól felálltam.
Mégis imádtam ott lenni. Büszke voltam, hogy VG-s vagyok. Annak a lapnak dolgozhatok, amit korábban mindig tátott szájjal bámultam. Kilógott a többi közül: zöld volt, tele rajzokkal és érthetetlenül sok adat hemzsegett benne. A nagymamám mindig azt mondta: „Kisfiam, hozzál már haza valami másik lapot is, ezzel nem lehet megpucolni az ablakot. Csak összefogja.”
De ez sem számított. Valahogy mindig azt éreztem, hogy a legjobb emberekkel dolgozhatok. A legjobb segítőim vannak. A legjobb főnökeim vannak. Újságot írni meg majd egyszer megtanulok.
Addig marad a kitartás meg a foci. Az osztályfőnököm, Milosné megmondta nekem szemtől szembe 1990-ben Kőszegen, hogy ambiciózus vagyok. Igaza lett. És nem csak az iskolában meg a focipályán. Minden területen.
A Világgazdaság csapatával az elsők között indultunk a kispályás Üzleti Ligában. A nagyokkal mentünk az aranyért. Mindig az első helyért. Nem volt más választás, csak a legjobbnak lenni!
A pályán és a címlapon is, amikor végre odakerültem.
András mindig támogatott. Ahogy Boronkay Tamás főszerkesztő-helyettes is.
Hittek bennem. Terheltek. Bírták, hogy bírom és imádok versenyezni.
Az vagyok, amit a VG adott. Azt viszem magammal büszkén újságíróként, amit tőlük tanultam.
Köszönök mindent, VG!!!
Simon Krisztián
A nyomtatott Világgazdaság és Figyelő megszűnéséről szóló beszámolónk itt olvasható.
