Mindig érdekelték a járványok, és ő maga is szigorúan megfogadja a saját tanácsait, amelyeket már az egész ország kívülről fúj – árulta el a Marketing&Media magazinnak Győrfi Pál. Az Országos Mentőszolgálat szóvivője jókat mulat a „győrfipálos” mémeken, élvezi a reflektorfényt, a bulvárt pedig nem tartja ördögtől valónak.
– A veszélyzónában dolgozik, nem tart a koronavírus-fertőzéstől?
– Valóban, azok közé tartozom, akik nem tudnak távmunkában dolgozni, viszont nem a frontvonalban vagyok, igazoltan koronavírus betegekkel közvetlenül nem találkozom. Igaz, manapság éppen az a kihívás, hogy sose tudhatjuk, hogy akivel érintkezünk, az fertőzött-e. Úgyhogy én is tartom magam azokhoz a jó tanácsokhoz, amelyeket másoknak szoktam adni. Úgy kell tekintenünk most az emberekre, mintha fertőzésforrások lennének. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy iszonyodva nézzünk egymásra, hanem hogy be kell tartanunk a biztonságos, másfél-két méter távolságot. Nekem is elég nehéz ez, mert az a típus vagyok, aki hajlamos közel állni a beszélgetőpartneréhez; nekem a kézfogás vagy az, hogy valakinek a vállára teszem a kezem, hozzáérek a karjához beszéd közben, abszolút a megszokott viselkedési formáimhoz tartozik, most ebből kell valahogy kihátrálni. Vagy sokszor akarnak velem szelfizni az utcán, amiben én mindig szívesen közreműködöm, de ez most nem megy. Azt szoktam javasolni, hogy tartsuk be a biztonságos távolságot, és inkább kérjünk meg valakit, hogy messzebbről fényképezzen le minket, mert akkor is ugyanazon a képen fogunk szerepelni, ha két méterre állunk egymástól. Ezek most ilyen idők.
– Mikor fordult meg a fejében először, hogy a koronavírus nem kínai, hanem globális probléma, és hogy ebből még nagy baj lehet?
– Én mindig is nagyon érzékeny voltam a járványok témájára. Gyerekkoromban sokszor elolvastam A járvány című könyvet. Sokkoló élmény volt, ahogy az orosz szerző horrorisztikusan, ugyanakkor teljesen valóságosan írt le egy képzeletbeli járványt. Nagyjából ide vezethető vissza, hogy egész életemben hegyes fülekkel követtem a járványügyi híreket. Így aztán amikor az első tudósítások érkeztek Vuhanból, nekem már akkor kigyulladt a lámpa a fejemben, hogy ebből még világjárvány is lehet. A kollégákkal nagyon korán elkezdtük átnézni és frissíteni a különböző forgatókönyveket, hogy ha hozzánk is elér a vírus, akkor itt milyen teendőink lesznek. Abban, hogy Magyarországon most (április 14-én – a szerk.) viszonylag jó helyzetben vagyunk, és még nem következett be az a robbanásszerű terjedés, ami mondjuk a dél-európai térségben, biztosan nagy szerepe van annak, hogy időben elkezdődött a felkészülés, és jó intézkedések születtek.
– A külföldi sajtóhoz képest Magyarországon elég hamar elkezdődött a pánikkeltés. Ön hogy viszonyult ezekhez az első hír(esztelés)ekhez?
– Kihívás, hogy az embereket áttereljük az álhíreket ontó kamuoldalakról a hivatalos csatornákon közzétett tájékoztatás irányába, és meggyőzzük őket afelől, hogy ezek a hírek és információk hitelesek, megbízhatók. Pánikot én egyáltalán nem éreztem magam körül. Viszonylag korán felkérést kaptam arra, hogy a koronavírus-kampány lakossági kommunikációban részt vegyek, és mondjam el a fő üzeneteket. A pánikkeltés szándéka mindenkitől távol állt, még a gesztusaimmal is próbáltam elkerülni a szigorú, parancsoló hangnemet, inkább tanácsokkal szeretnénk segíteni az embereknek. Én egy támogató típusú kommunikációt látok, magam is erre törekszem. Az egészségügy nyilvánvalóan a történetnek csak az egyik oldala. Ha már pánikról beszélünk, annak lehet gazdasági oka és következménye is, hiszen a hosszú karantén gazdasági problémákat okoz.
– A járvány negatívumai mellett többen felhívják a figyelmet a pozitív hatásokra is (pl. alacsonyabb a légszennyezés, lelassult az élet ritmusa, a családok több időt tölthetnek együtt stb.) Az ön olvasatában hogy áll a járvány negatív/pozitív hozadékának az aránya?
– Nehéz egységesen válaszolni erre a kérdésre. Van olyan család, ahol esetleg már meghalt valaki a járványban, és vannak, akik elvesztették a megélhetésüket. De vannak olyanok is, akiket egyáltalán nem érint a mostani helyzet, nem is értik, miért kell nekik otthon ülniük. A válság szó a kínai írásjel szerint olyan, mint egy jinjang szimbólum: van egy fehér meg egy fekete oldala is. Tehát a válság károkat okoz és áldozatokkal jár, ugyanakkor megvan benne a lehetőség is arra, hogy ha túléltük, akkor jobbak, erősebbek legyünk és jobb eszközeink legyenek az újabb megpróbáltatások kezelésére. Erre szokták mondani, hogy minden rosszban van valami jó.
– A szóvivői feladatok általában nem nyugdíjas állások, ebben a pozícióban – bármilyen területről is van szó – viszonylag gyorsan váltogatják egymást a szakemberek. Ezzel szemben lassan két évtizede a Mentőszolgálat szóvivője. Mi a titka?
– A kezdeteknél nagyon sokat segített, hogy a szakmából érkeztem. A kinevezésem előtt 25 évig mentőztem, egészen alulról jártam végig a ranglétrát, és már a szóvivői munkám első napján úgy tudtam az újságírók elé állni, hogy éreztem, engem nem igazán lehet zavarba hozni a Mentőszolgálattal kapcsolatos kérdésekkel. Nagyon jól ismertem a szervezetet és szakmailag is benne voltam – ez a szóvivőknek csak egy részére igaz. A szakmaiság befelé is legitimációt
adott, egyfajta hitelességet jelentett az, hogy a csapatból származtam, „egy voltam közülük”. Ez az egyik része a szóvivői karrieremnek. Másrészt nagyon szeretem a munkámat, és azt hiszem, látszik, mennyire elkötelezetten csinálom. Ez az elköteleződés az én esetemben mindig a feladatnak szólt, nem pedig az aktuális menedzsmentnek. Amióta szóvivő vagyok, már sokszor cserélődött az adminisztráció. Az OMSZ jelenlegi vezetője immár negyedik éve dr. Csató Gábor, akinek a szemléletében a kommunikáció nagyon fontos terület. Ő egy újító szellemű, korszerű gondolkodású főnök, aki digitális bennszülöttként meghatározó szerepet játszott abban, hogy szinte teljesen átálltunk az online kommunikációra.
– Közszereplőként is sikeres, olyannyira, hogy ma kétségtelenül ön a number one celeb a médiában. Élvezi ezt a szerepet?
– Number one? (Nevet.) Ha a műsoridőt nézzük, akkor lehet, de ez nyilván a szerepnek meg a helyzetnek szól. Valóban, a pozíciómból adódóan sok nyilvános szereplési lehetőségem van. A híradók egy ideje átalakultak a régi Kékfény mintájára, balesetekkel, bűncselekményekkel vannak teletűzdelve. Emiatt egy mentőszóvivő egy este akár ötször is megszólalhat a tévében, és ha a 15-20 másodperceket összeadjuk, akkor egy hírműsorban akár több percig is képernyőn lehet. Emellett el kell ismernem, hogy extrovertált személyiség vagyok, és igenis szeretek szerepelni. Mivel az exhibicionizmus időnként megpróbál előbukkanni az egyenruha mögül, ezért mindig szívesen vállaltam el olyan felkéréseket, amelyekről úgy gondoltam, hogy érdekesek vagy akár hasznosak lehetnek. Így aztán szerepeltem már táncműsorban, főztem, énekeltem a tévében, és mindegyiket nagyon élveztem. Azért mindig mérlegeltem, hogy a szereplésem összeegyeztethető-e a Mentőszolgálat imázsával, és általában mindegyik műsorba próbáltam belevinni valami kis mentős üzenetet. Előfordult, hogy noha a műsor jellege teljesen más volt, valamilyen ürüggyel bemutattam a nézőknek az újraélesztés módszerét is egy oktatóbabán. Hasznosnak tartottam, mert olyan emberek is nézték, akiket egyébként nagyon nehéz a tudományos műsorok elé ültetni. Hiszek abban, hogy a bulvár nem ördögtől való, és ha jól használják, igenis hasznos eszköz lehet a társadalom hasznára.
– Az internetet elárasztották a „győrfipálos” mémek. Hogy reagál, amikor ezek a szembejönnek?
– Abszolút jól. Egyrészt azt gondolom, hogy a humor nagyon fontos immunerősítő a társadalomban. Felértékelődik a szerepe olyan nehéz helyzetekben, amilyenben most is vagyunk, amikor nem látszik még a fény az alagút végén, sőt még az sem tisztán, hogy mi jön szembe az alagútban. Szinte nem tudok felmenni úgy a netre, hogy ne találkozzak valamelyik vicces képpel, ezeken én jókat mulatok. Másrészt a mémek mind azokra a fontos mondataimra épülnek, amelyekkel az a célunk, hogy mindenkihez eljussanak, például „Mossál kezet!” vagy „Maradj otthon!”, ami azt jelenti, hogy az üzenet átment. Ennek szakmailag is örülök, meg egyébként is gyűjtöm, hogy csináljak belőlük egy olyan mappát, amit majd a gyerekeimnek is elrakhatok.
– Milyen gyakran sandít a telefonjára? Pszichológusok szerint naponta maximum kétszer kellene híreket, statisztikákat néznünk.
– Hírfüggő vagyok. A Szent István körúton nőttem fel, az utcasarkon árulták az Esti Hírlapot, s valahányszor meghallottam a rikkancsot, mindig izgalomban voltam, hogy vajon mit írhat az újság, mik a legújabb hírek. Manapság másodpercenként érkeznek az új hírek, nem nehéz képben lenni. Inkább az a kihívás, hogy az ember ne vesszen el a hírportálokon hemzsegő, szenzációhajhász negatív hírek tömkelegében, mert ha valaki azt bújja, akkor gyorsan felülkerekedhet rajta a búbánat. Igyekszem mindig a hullámok fölött tartani a fejem, és belátni, hogy amit olvasok, az nem a valóság objektív tükre, hanem csak egy szelektív interpretáció.
Kuti Noémi
Az interjút teljes terjedelmében elolvashatja a Marketing&Media magazin legújabb számában, ami elérhető a Digitalstandon is.
