Indulunk az üzleti ligában Főszerk.! Kellene egy mez Világgazdaság felirattal. És a nevezési díjat is ki kéne csengetni. Jó! De ide figyelj! Kik fognak játszani a csapatban? Nincs túl sok focista itt! Nézz csak körbe!
Egy évvel korábban néztem először körbe a szerkesztőségben. Gyakornoknak jelentkeztem a zöld újsághoz. 2000 augusztusában. A sydney-i olimpia előtt.
Nem értettem az égegyadta világon semmihez. Kisétáltam az ELTE-ről. Besétáltam a szerkesztőségbe a Naphegyen. Egyenesen hozzá mentem. Gyakornokot keresett. Olyat, aki legalább annyira imádja a sportot, mint ő.
Nyitva volt az ajtaja. Ott állt az asztala mögött. Újságot lapozgatott. Rám mosolygott, és azt kérdezte: hány aranyérmet nyerünk az olimpián? 7-et – mondtam. Szerintem meg 8-at – válaszolta, és levette a szemüvegét. Ide figyelj, Krisztián! Csináljunk egy sportbiznisz rovatot. Legyünk ebben is mi az elsők! Onnantól kezdve mindig figyeltem rá. Tudtam, hogy gyorsnak, pontosnak és a legjobbnak kell lenni.
De kezdetben csak csetlettem-botlottam a szavak között. És féltem. Nagyon féltem. Attól, hogy soha nem leszek elég jó kerettag. Túl erősnek tűnt a csapata, én meg túl gyengének. De ő bízott bennem. Végtelenül türelmes és segítőkész volt! Talán még meg is kedvelt.
Igyekeztem meghálálni. Dolgoztam. Éjjel és nappal. Imádtam a szerkesztőségi pezsgést, a sok impulzust, az állandó pörgést, az újságok illatát. Beszippantott a hírek rendszertelen kavalkádja.
Szerencsére egyre élesebb lettem. Megkaptuk a mezt! Meg kaptam egy saját asztalt is a szerkesztőségben. Ekkor éreztem először úgy, hogy igazi csapattag lettem.
Minden meccsnap után beszélgettünk. Fociról, taktikáról, stratégiáról. Mindig a top 3 volt a cél. Lejjebb soha nem adtuk. A csapattagokról te döntesz, a lényeg, hogy nyerjünk – mondta nekem nagy mosollyal.
Aztán már nemcsak a sportról beszélgettünk, hanem médiáról, üzletről, politikáról is. Egyre többször, egyre többet. Soha nem kellett keresnem a társaságát akkor sem, amikor szükségem volt rá. Valahogy mindig ott volt. Jelen volt.
A Világgazdaság-mezt nagyjából egy időben akasztottuk a fogasra. Elfogyott a lendület. A szerkesztőségben és a pályán is. Egymás szemébe néztünk, és megölelt. 2006 nyarán. Tudtuk, ezt a meccset lefújták.
Imádtam a társaságát. Igazi jó arc volt. És ez a szerkesztőségi csapaton is látszott. Sok-sok jó fej újságíró, különleges, érdekes és értékes emberek. Akikre ő is és én is mindig nagyon büszkék voltunk. A szellemi holdudvara miatt az a Világgazdaság, ami – hangoztatta gyakran.
A legjobb főszerkesztő és a legjobb főnököm volt, akitől a legtöbbet tanultam újságírásról, fociról, gazdaságról, politikáról és kritikus gondolkodásról.
Megszűnt a Világgazdaság. Elment az Andris! Egy korszak végleg lezárult! De a barátsága és a kedvessége, ami a legtöbbet jelentette számomra, mindig velem marad.
Ide figyelj, Andris! You’ll never walk alone!
Simon Krisztián (a Marketing&Media magazin főszerkesztője 2000-2007 között dolgozott a Világgazdaságnál)
