Formát és jogállást kapott a digitális művészet az NFT-k (non fungible token), azaz a fel nem cserélhető tokenek megjelenésével. Ez a tokenfajta ugyan nem új, az ilyen jellegű használatról már évek óta spekulálnak a kriptovalutákat befektetési eszköznél többnek tekintő szakértők. A piac azonban 2021-re robbant be, most adtak el több digitális műalkotást is jelentős, több millió dolláros áron.
Az NFT-ben az a találmány, hogy a műpéldánytól elválasztja a tulajdonlást jelképező adatokat, és az utóbbit egy külön rendszerben kezeli. A digitális és emiatt végtelenül, minőségromlás nélkül másolható adatok esetében ilyen megoldása eddig még nem volt a pénzügyi világnak. A különböző digitális javak birtoklását aktiváló kódokkal, internetes aktivációs megoldásokkal, másolásvédelmi szoftverekkel és digitális jogkezelő szolgáltatásokkal tudtuk biztosítani. Ezek mindegyikének megvan az a hibája, hogy az ilyen tárgyak másodlagos (azaz használt) kereskedelmét nem lehet megvalósítani a rendszeren belül. A sima szoftverkód esetében arra nincs garancia, hogy az első vásárló nem használja tovább a licencét az eladás után. A digitális jogkezelés tehát kriptográfiai nonszensz, mert egyszerre kapja meg a végfelhasználó a kódot, a kódolt adatot és a kulcsot, mégis azt várják tőle, hogy ne vegye le a titkosítást a kódolt adatról és ne másolja végtelen sokszor le. Az online hitelesítési platformok pedig a másodlagos piac kialakítása helyett licencmegoldásokat dolgoztak ki. Remek példa erre a Steam digitális játékbolt, vagy a pénzügyi szempontból nagyon egyszerű licencfeltételek mellett használható Spotify.
A digitális műkincsek esetében egyik létező megoldás sem szolgálta a már létező művészeti piac és világ folyamatait. Ez a szféra fontosnak, sőt értékmérőnek tartja a korábbi tulajdonosokat. Egy mű tulajdonlási története nagyban hozzájárul ahhoz, hogy az értékét beállítsa. Más egy alkotás megbecsültsége, egy művész státusza azután, hogy eladta a művét egy galeristának, vagy ha megvette és kiállította egy ismert sztárcsináló intézmény, esetleg eladták egy árverésén.
„Az NFT tokenekre épülő digitális műkincspiac mögötti ötlet, hogy hiába másolható milliónyi példányban az alkotás, birtokosa mégis csak annyi lehet, amennyit a művész enged. Kibocsáthat valamelyik NFT-s boltban egy sorozatot, mintha rézkarcot, számozott nyomatokat vagy fotónagyításokat adna ki a kezéből. Esetleg piacra dobhat egy egyedi alkotást is, amit csak egyszer ad el” – mondta Németh Balázs, a K&H innovációs vezetője. Mindkét esetben a fel nem cserélhető token, azaz az NFT az ERC721 szabványon alapuló adatcsomag. Ez pedig az ERC20-as szabványra épül rá, amit már az ICO-k kapcsán mindenki megismert. A lényege ennek az, hogy az Ethereum blokkláncán bárki tud definiálni saját tokentípust és tokeneket kibocsátani.
Ezek a tokenek egyediek, azaz nem úgy viselkednek, mint a kriptovaluták, amelyeknek az egyes példányai szabadon felcserélhetők egymással. Teljesen mindegy, melyik ezerforintos van a zsebünkben, a lényeg, hogy van ezer forintunk. Leegyszerűsítő, de működő analógiával élve, az NFT-vel egy darab tokenhez kötjük hozzá a műkincs birtoklásának jogát. Olyan ez, mintha egy szerződésben rögzítenénk, hogy a Mona Lisa azé, akinél a GF1234567 sorszámú bankjegy található. Hogy ezt más pénzügyi megoldásként már ismerjük? Valóban így van, a bemutatóra szóló részvények és értékpapírok hasonló logikát követnek, csak ott a műpéldánytól a tulajdonjog nem válik el, mert fizikai megjelenési módja is van a részvénynek.
