Státusz, elismerés, láthatóság, növekedés, teljesítmény. Sokáig ezekből építettük fel a siker képét. De mi történik akkor, amikor kívülről minden rendben van, belül mégis megjelenik a kérdés: tényleg ezt az életet akartam? Pistyur Veronika első könyve, A megszelídíthető siker arra hív, hogy ne feltétlenül magunkban keressük a hibát – hanem vizsgáljuk meg azt a mércét is, amelyhez magunkat mérjük.
Miközben az elmúlt évtizedekben gyökeresen átalakult körülöttünk a világ, a siker társadalmi jelentése meglepően keveset változott. Továbbra is elsősorban a státuszt, a vagyont, a növekedést, a láthatóságot és az egyéni teljesítményt jutalmazzuk. Közben egyre fontosabbá vált a mentális jóllét, a társadalmi hatás, a gondoskodás, a jelentőségteljes munka, a hosszú távú gondolkodás és az, hogy milyen értéket hagyunk magunk után.
A régi sikerkép és az új értékek között egyre nagyobb a feszültség. Ennek egyik legszemélyesebb megélése az a pillanat, amikor valaki eléri mindazt, amiről korábban azt gondolta, hogy boldoggá vagy sikeressé teszi – és mégsem érzi magát annak.
„Sikeresnek látszottam? Igen. Sikeresnek éreztem magam? Nem.”
Pistyur Veronika számára ez nem pusztán elméleti kérdés. Volt olyan időszak a pályáján, amikor kívülről egyértelműen sikeresnek tűnt, miközben belül azt élte meg, hogy sem lelkileg, sem intellektuálisan nincs a helyén. Később, vezetők, alapítók és befektetők történeteiben újra és újra felismerte ugyanezt a kettősséget: látványos és irigyelt karrierek mögött a kérdést, hogy „tényleg erre vágytam?”, „megérte ezért ennyit hajtani?” vagy éppen „ki vagyok én a teljesítményem nélkül?”.
A siker nem csak magánügy
Pistyur Veronika húsz éve foglalkozik azzal, hogyan bontakozhat ki az emberi potenciál, hogyan válhat a vezetés társadalmi felelősséggé, és hogyan lesz a személyes sikerből hosszú távú érték és örökség. Munkája során vezetők százaival dolgozott együtt, a Bridge Budapest Egyesületben, a legacy leadership szemlélet kialakításában és terjesztésében, valamint a House of Giving létrehozásában is ezt a kérdést vizsgálta.
A megszelídíthető siker ennek a húszéves gondolkodásnak és tapasztalatnak az összegzése – miközben személyes történet is.
A könyv egyik központi állítása, hogy nem feltétlenül velünk van baj, amikor nem érezzük magunkat sikeresnek: lehet, hogy azzal a mércével, amelyhez magunkat mérjük. Ezeket a mércéket ugyanis sokszor készen kapjuk a családunktól, a környezetünktől, a munkahelyünktől vagy éppen a társadalomtól.
A siker azonban nemcsak egyéni kérdés. Amit társadalomként sikernek nevezünk, azt láthatóvá tesszük, elismerjük és jutalmazzuk – ezzel pedig azt is meghatározzuk, milyen teljesítményt és milyen vezetői mintákat tartunk követendőnek.
A siker lényege ezért nem feltétlenül a rang, hanem a hatókör: mit kezdünk azzal a lehetőséggel, befolyással és erőforrással, amely a kezünkbe került.
Egy könyv azoknak, akik már feltették a kérdést: tényleg erre vágytam?
A megszelídíthető siker nem egy újabb receptet kínál arra, hogyan legyünk még eredményesebbek. Éppen ellenkezőleg: arra hív, hogy álljunk meg, és vizsgáljuk meg, mit jelent számunkra egyáltalán a siker.
Milyen mércéket örököltünk? Melyek szolgálnak még bennünket, és melyeket nőttük ki? Milyen erőforrásainkat becsüljük alá? Mit kezdünk a saját hatókörünkkel? És mit szeretnénk, hogy a teljesítményünkből végül mások számára is megmaradjon?
A könyv vezetőknek, alapítóknak és mindazoknak szól, akik valaha feltették már maguknak a kérdést: „Tényleg ez az, amire vágytam?” Egyedül, párként, családban vagy akár vezetői csapatban is végiggondolható, a könyvet záró kérdéssor pedig egy rendszeresen megismételhető önvizsgálat alapja lehet.
Mert lehet, hogy a következő lépés nem az, hogy még sikeresebbek legyünk. Hanem az, hogy végre a saját mércénk szerint legyünk azok.
