A hazai reklámfotózás kezdeteiről, a 90-es évek aranykoráról is beszélt az mmonline.hu-nak adott interjúban Máté Gábor fényképész, reklámfotós, egyetemi tanár. Beszélt arról is, hogy mi változott meg azóta, illetve arról, hogy mit érdemes csinálniuk a mostani pályakezdőknek.
– Hogyan indult a fotós karriered?
– Egy karrierhez szerintem az kell, hogy az ember olyanhoz fogjon hozzá, amihez van valami adottsága, vagy tehetsége és nagyon szereti csinálni. Fotózni már fotóztam nagyjából 10 éves koromtól, de kipróbáltam sok minden mást is. Fotózásban viszont díjakat, versenyeket nyertem. A karrier ott kezdődött, hogy olyan pályát választottam, amiben kaptam megerősítést, hogy jól csinálom és szerettem is csinálni. A Győri Petőfi Sándor Művelődési Házban szerencsére volt egy nagyon jó fotós szakkör és nyári munkára a helyi laphoz mehettem fotóriporternek.
– A szüleid támogattak?
– Igen, kicsit félve. A családban nem volt fotós, de azt mondták, ha szeretem csinálni mért ne csináljam, persze azt is mondták, hogy ebből nem fogok megélni és éhen fogok halni. Ez volt a vélekedés a 80-as években. De azért lehetett látni, ha mondjuk egy újságnál fotóriporterként dolgozol, abból meg lehet élni. Az Iparművészeti Főiskolára akartam menni, ahol egyedül volt a felsőoktatásban fotós képzés. Ez egy nagyon jó hírű és valóban kiváló főiskola volt, (a mai napig az). Elsőre felvettek, pedig nagyon nagy volt a túljelentkezés. Már a főiskola alatt elkezdtem melózni és annyi pénzt kaptam, hogy az első munkám után elmentem a barátnőmmel Svájcba. (jó autóstoppal, meg haverokhoz… ) Felszereltem magam fotós eszközökkel, mire elvégeztem a főiskolát már önellátó lettem. A diploma kiállításomra jött egy srác, aki fölöttem végzett és már a Cashflow magazinnál dolgozott. Kérdezte, hogy lenne-e kedvem ott fotózni; fillérekért persze, de tök jó témák voltak: híres emberekről kellett portrékat készíteni. Már az első anyagom címlap lett, annyira tetszett nekik, amit csináltam. Ennél jobb reklám nem is kellett nekem, mivel akkoriban a CashFlow címlapokból készült plakátokkal beterítették a várost.
Reklámügynökségek alakultak, egy osztálytársam grafikusként a McCann-nél dolgozott, ahol Coca-Cola reklámra hívtak be. Egy fotós már csinált képet, de iszonyú rossz lett. Azt mondták ismételjem meg, ha jó lesz ez lesz a kampány. Akkor a piacon főleg régi MTI fotósok voltak. Nem voltak versenyhelyzetben, az ízlésviláguk és amit csináltak nagyon messze volt attól, amit megköveteltek a nyugati reklámok.
– Te honnan tudtad mi a nyugati, piaci követelmény?
– Volt szemem, megnéztem a Graphis Annualt, ami ott volt a főiskolai könyvtárban. Láttam, hogy vannak világítva a reklámok és, hogy ezt a minőséget kell produkálni. Előzőleg nem tanultam erről semmit, alaptudásom volt a műtermi fotóról, ezért 2-3 napig fotóztam azt az egy képet, és ez lett az első magyar Coca-Cola kampány. Nagy siker lett a szakmában és híre ment a reklámügynökségek között, hogy én fotóztam. Akkor ez nagyon ritka volt nem úgy, mint most. Magyar címke, magyar felirat, nem volt még photoshop le kellett fotózni. Jó szemem volt, ízlésem, és szakmai tudásom, amit megtanul az ember egy jó iskolában. Utána csináltam egy Sevenup plakátot a Pepsinek, rögtön a konkurenciának. Ez a plakát vállalható még mai szemmel is. Utána rengeteg munka jött és már szabadon lehetett dolgozni. Semmi mást nem kellett csinálnom csak pontosnak lenni, hozni a színvonalat és vigyázni arra, hogy ne vállaljam magam túl. Nem kellett portfóliót összerakni, ott volt mindig az utcán az aktuális óriásplakát fotóm. Készítettem továbbra is portrékat és étel fotókat, tökre élveztem Eszterházy Péterrel egy lapban megjelenni, meg néha találkozni vele; ez volt a Konyhaművészet.
Nagyon igényes lap volt és sorsszerűen történt minden. Amikor kikerültem a suliból, láttam egy Konyhaművészet címlapot. Emlékszem Budafokon egy buszmegállóban fagyoskodtam. Basszus Magyarországon ilyen jó ételfotót tudnak csinálni? Néztem milyen jó ez a lap, szívesen dolgoznék nekik. Egy hónapra rá találkozom egy fazonnal az utcán, akivel előtte három éve Bulgáriába utaztam egy buszon és mondtam neki, hogy most végeztem a főiskolán. Ő pedig főszerkesztő egy lapnál, ami ételekkel foglalkozik. Lenne-e kedvem ott fotózni? Na, tizenvalahány évig fotóztam a Konyhaművészetnél. Komáromi Zolival, már ott összehaverkodtunk Bulgáriában, és fura hogy így hozta a sors.
Párhuzamosan még ment a Cashflow, addig dolgoztam ott, amíg közéleti szereplők voltak a címlapon, Hofi Géza vagy mások. Nincs kedvencem; portréfotózás, vagy ételfotózás, képet csinálni, ez a lényeg.
Persze nem mindegy milyen képet. Azért nem akartam fotóriporter lenni, mert az úgy nézett ki egy győri helyi lapnál, hogy bementem reggel a szerkesztőségbe, na, mi van ma a városban? Nincs semmi… A téma az utcán hever, ez volt még a legjobb szlogen a szerkesztőtől, sokkal jobb, mint amikor le kell fotózni a strandon az új medence átadását, amikor átvágja a szalagot x elvtárs. Kreativitás és a kép készítése vonzott. Szeretek képet csinálni, tele van izgalmakkal, meglepetésekkel. Sosem tudod pontosan mi lesz a vége.
– Mennyire szükséges, hogy kreatív legyen egy fotós?
– Mindenhez szükséges kreativitás. A látásmódja kell, hogy rendben legyen az embernek, az ízlése. Tudni kell, mitől működik egy kép, hogyan lesz például egy reklámfotó több mint illusztráció. A reklámban nagyon ritkán kérték tőlem számon, hogy ilyen képet csináljak. Ritkán fordult elő, amikor nem volt konkrétan megrajzolt layout, hanem ott találtuk ki vagy ott fejlesztettük tovább a tervet képpé; ezek voltak a legszebb melók.
– Nem érezted úgy, hogy ez korlátok közé szorít?
– Korlátok közé szorít a layout, de én azért nem vagyok annyira öntörvényű és vagyok annyira alázatos, hogy megfelelek ezeknek korlátoknak. Ha olyan korlátokat támasztanak, amit nem tudok elfogadni, akkor azt néha éreztetem az ügyféllel és ez nem jó taktika. Lehet, hogy túl sokat tanítok, túlságosan érzékelem a problémákat és elkezdek korrigálni. Néha nehezen tudok szerepet váltani tanárból alkalmazott reklámfotósba.
– Visszaadtál munkát?
– Régebben igen, egy csomót lemondtam. A 90-es években nagyon válogatós voltam, voltak olyan katalógus munkák, amikben rengeteg pénz volt, de nem vállaltam, nem akartam megutálni a fotózást.
– 90-es évek siker, pénz, csillogás?
– Csillogás? Ismersz engem, nem vettem új kocsit életemben, inkább az első állólámpás Mercédeszemet reszelgettem.
– Hogyan áraztad be a munkádat?
– Az egyik első munkámnál a kampány 6 képből állt és én mondtam egy összeget, ha jól emlékszem 300 ezer forint, amire az ügynökségi producer csak ennyit mondott: képenként ugye? Nagyon jó emberekkel hozott össze a sors, természetesen nem azért mondta, hogy ennyivel többet kérjek, hogy majd visszacsorgassak neki. Akkor egyikünkben sem merült fel ez a lehetőség. Utána is minden kampányt én csináltam évekig. Ekkor ismertem meg a piaci árakat, mennyi a médiavásárlásra fordított összeg és ehhez képest egy fotós mennyit kap a kreatív munkáért.
– Amikor elkezdted az árakkal és jogdíjakkal sem voltál tisztában?
– Nem, de aztán elmondták nekem azt is, nagyon jó fejek voltak az ügynökségen, nem az volt a cél hogy jól levegyenek, hanem volt egyfajta becsület. 2000 után ez is megváltozott, hetente felhívtak, hogy adjak árajánlatot erre vagy arra a kampányra és mindig csak azért kérték be az árat, hogy valaki, az ő emberük, kevesebbért megcsinálja a munkát.
– Behelyezted magad egy szintre?
– Nem, behelyezett a piac. Nem vállaltam el mindent és nem mentem lejjebb az árakkal. Ebben az úgynevezett arany korban nem volt túl sok konkurens fotós
– Milyen kapcsolatod volt a többi fotóssal?
– Volt, akivel baráti. Akivel ugyanazokért a munkákért tendereztünk, azzal nem voltam baráti viszonyban, de nem is utáltam őket. Egészséges versenyszellem uralkodott.
– Hogyan alakult a reklámpiac?
– 2002-ig nagyon dübörgött, a 90-es évek arany korszak volt. Még most is megy azért, de az hogy dübörgés…
– Mi történt a kétezres évek elején?
– Minden megváltozott. Egyszerre sok dolog jött be. Vonzó szakma lett a reklámfotósé a magas fizetségek miatt, ezért sokkal több fotós lett. Jöttek a fiatalok is, nyomultak ezerrel, tehetségesek is voltak köztük. Eleinte nagyon jó portfóliókat csináltak, igazi szakmai verseny alakult ki, de a telítődés után az újonnan érkezők elkezdték levinni az árakat. Volt olyan fotóstúdió, amelyik nem adott árat, hanem azt mondta, hogy a legolcsóbb árajánlat húsz százalékával olcsóbban megcsinálja a munkát. Ez volt a stratégiájuk, minden melót bekaszáltak. Ez iszonyú kártékony volt. Ennek a mai napig isszuk a levét. Manapság már nem tudnak hova lemenni az árral.
Másrészt a 2000-es években, megjelent a digitális fotózás, ami megsokszorozta a fotósok számát, tehát még kevesebb tudással nevezhette valaki magát fotósnak és tovább csökkentek az árak. Viszont a képügynökségek megjelenése volt a legnagyobb tragédia. Régen úgy volt, ha kellett egy kéz azt lefotóztatták, mondjuk 100 ezer forintért. A képügynökség oldaláról hasonló képet 5000 forintért minden felhasználási jogdíjjal együtt meg tudtak venni. Egyre többen kezdtek el képügynökséget csinálni, illetve képeket gyártani képügynökségeknek. Utána ezt az internet terjedése felgyorsította: rákeresel arra, hogy 20-30 év közötti barna lány mobil telefonál egy virágos kanapén a konyha előtt és 100 különböző fotót találsz, amit iszonyú olcsón megvehetsz. A kis cégek már mind ilyen helyekről vásárolnak, csak a nagyok (de azok is ritkán) engedhetik meg maguknak a fénykép készíttetést. 2008 körül jött a gazdasági világválság, még jobban elkezdtek költséget csökkenteni, központosodni a nagy cégek.
– A reklámfotózás kielégített téged?
– Nem, de nagyon lefárasztott. Tök izgalmas volt, meg jó érzés volt, hogy kint vannak a képeim az utcán. Közben csináltam az editoriálokat is. Mindig mentek az önálló munkák is, többnyire portrék, ételfotók, tárgyfotók. A reklámfotózás csapatmunka, azokkal tudsz együtt dolgozni, akikkel hasonló módon gondolkozol.
– Ennek következtében tudatosan kezdtél el a tanítás felé fordulni?
– Nem igazán, én csak csináltam, amit rám bíztak. Nem tudtam megtervezni, hogy mi lesz 10 év múlva, mert nem láttam előre a folyamatokat. Azt tudtam, hogy ha valamit nagyon szerettem csinálni azt csináltam. A tanítás például ilyen volt és ma is ilyen. Persze ma már előre tervezek.
– Érdekelt a tanítás?
– Igen, az Iparművészeti Főiskolán, tanárszakon végeztem, tanítottam középiskolásokat és kifejezetten élveztem. Szerepelhetsz, néznek rád nagy szemekkel; hálás dolog a tanítás. Minden tanár beleesik abba a hibába, hogy tetszelegni akar a tanítványainak, de remélem, ezen már túl vagyok.
– Ebben a pályamódosításban akkor benne volt az is, hogy a reklámszakma kezdett megváltozni és az nem, hogy te is egyre idősebb lettél és ez a pálya inkább fiataloknak való?
– Nálunk reklámfotós munkákat leginkább fiatalok kapnak. 60 évesen Magyarországon nem sok esélyed van, hogy reklámfotós melókat kapjál, de kevés ilyen példa akad a világon. Az biztos, hogy a 2000-es évek közepétől egyre kevesebb megbízást kaptam. Láttam, hogy heti 1-2 napot rá tudok áldozni a tanításra.
– Lehettél volna fotóművész is miután befejezed a reklámfotózást.
– Igen, de mindig is az voltam. Bár sokkal inkább szeretem a fotográfus megnevezést. Amikor elkezdtem tanítani, elkezdtem a doktori iskolát is, melynek befejezésével megnyílt az első önálló tematikus kiállításom, aztán jött a következő.
– Jársz még reklámmunkák után?
– Nem.
– Nem lett eleged a reklámszakmából?
– Nem, egyáltalán. A mai napig, akikkel dolgozom nagyon jó az összhang és a csapatmunka, ráadásul tök jól fizetnek, nem vitték le az árakat.
– Nem érzed magad egy régről itt maradt nagy öregnek?
– Semmiképp sem, szinte bármilyen munkát meg tudok csinálni, fiatalokkal vagyok körülvéve, abszolút tudom mi megy, képben vagyok. A tanításban azt is szeretem, hogy a hallgatók meg tudnak néha lepni, olyat hoznak, ami friss. Nekem nem az kell, hogy olyan képet hozzanak, amilyent én is tudok készíteni.
– Mi változott a reklámszakmában, mi az, amit most mondanál a végzős diákjaidnak?
– Nem várhatnak arra, hogy a munkákkal megkeresik őket, proaktívnak kell lenni minden téren. Be lehet futni, látom a hallgatóimon. Szót kell tudni érteniük másokkal, ez náluk is fontos. Ami nagyon más, az a nyomulás. Ami nagyon fontos, hogy etikusnak kell maradni.
– A reklámfotózás egy különleges cél, státus?
– Igen, mivel egyre ritkább jelenség, ettől talán különleges is. Szerettem csinálni.
Fái András
