Hihetetlen érzés olyan projektek kommunikációján dolgozni a Molnál, amelyek évtizedek múlva meghatározhatják a jövőnket – mutat rá karrierje legizgalmasabb pillanataira Pantl Péter. A Mol-csoport tavaly kinevezett kommunikációs igazgatója a vállalat fenntarthatósági stratégiája mellett mesél a kezdetekről, a pezsgő playboyos életről és a Hellnél szerzett felejthetetlen élményekről. Beszél arról is, hogy komoly vezetőknél bullshiteléssel nem lehet sokra menni, így ő egy egyszerű megbeszélésre sem érkezik felkészületlenül, és ahogy eddig mindig, most is hosszú távra tervez.
– Húszéves voltál, amikor elveszítetted édesapádat, és hirtelen ott találtad magad, hogy te viszed a családi nyomdát. Emlékszel még, mennyire volt nehéz belecsöppenni hirtelen az üzleti életbe?
– Barokkos túlzás, hogy üzleti élet; egy nagyon kis műhelyünk volt két nyomdagéppel meg egy stancolóval. Akkoriban azt sem tudtam, mi az, hogy nyomda, de próbáltam meggyőzni a partnercégeket, amelyekkel kapcsolatban álltunk – és akik csak annyit tudtak rólam, hogy kosárlabdázom meg újságíró-iskolába járok –, hogy adjanak egy lehetőséget és folytassuk a munkát. Végül körülbelül négy-öt éven keresztül ezzel foglalkoztam, aztán bejött az életembe a média, és el kellett döntenem, hogyan tovább.
– Sokáig a médiában dolgoztál. A Playboy magazin főszerkesztőjeként neked állt a világ? Akkoriban egymást érték a partik, sztárok közt mozogtál…
– Az volt a szerencsém, hogy normális, hétköznapi családból jövök, ahol alapvető emberi értékek szerint neveltek. Nálunk fontos volt a szorgalom, az alázat; ha nem lett volna egy ilyen alapom, akkor el lehetett volna kallódni. Mindig komoly rendezőelv volt az életemben a munka és az aktuális cégem iránti lojalitás. Bárhová mentem, vagy ha épp rendezvény volt, pontosan tudtam, ha holnap dolgozni kell, milyen állapotban kell hazaérni ahhoz, hogy másnap megálljam a helyem, és példát tudjak mutatni a kollégáknak. Nem mondom, hogy egy karót nyelt fickó vagyok, és 29-30 évesen nem tudtam jókat bulizni, de amiatt, hogy korán elvesztettem az apukámat és ezzel a családi megélhetés is borult, mindig volt egy sorrend, amiben kiemelt helyen állt a hivatás- és kötelességtudat.
– Úgy érezted, megérkeztél, ez a te világod, vagy tudatában voltál annak, hogy ez egy ugródeszka?
– Próbáltam mindig hosszú távon gondolkodni. Hiszek a gondolat teremtő erejében, és olyan helyzeteket, feladatokat, pozíciókat próbáltam vizionálni, amelyekben el tudnám képzelni magam. Amikor például a Marquardhoz kerültem, megfogalmaztam magamnak, hogy jó lenne egyszer a CKM főszerkesztőjének lenni. Aztán amikor már a főszerkesztői székben ültem, akkor továbbgondoltam: igazából a Playboy ennek a műfajnak a csúcsa, és elkezdtem gondolkodni azon, min változtatnék. A kiadó pedig támogatott. Később, amikor kitalálták, hogy összevonják a férfi tartalmakat, és létrehoznak egy férfi divíziót, akkor megbíztak ennek a vezetésével. Egyre inkább a feladatok üzleti része vonzott: hogyan lehet úgy értéket teremteni, hogy annak van egy profitorientált része, illetve hogyan lehet anélkül minőségi tartalmat gyártani, hogy megalkuvó lennél és lefeküdnél a hirdetői igényeknek.
– Annyira bevonzottad ezt az üzleti szférát, hogy meg sem álltál a Hellig…
– A Hell tulajdonosait majdnem az indulástól kezdve ismertem. Amikor a Playboynál voltam, többször tárgyaltunk, voltak közös projektjeink. Kialakult egy nagyon jó munkakapcsolat, egy jó nexus: nem azt látták, hogy el akarjuk venni a pénzüket, hanem hogy szeretnének egy olyan stratégiai együttműködést kötni, ami win-win szituációt eredményez. Amikor a Hellnél az elődöm szülési szabadságra ment 2014-ben, megkerestek a tulajdonosok és felajánlották a nemzetközi marketing- és kommunikációs igazgató pozíciót. Gyakorlatilag két találkozó után egymás tenyerébe csaptunk.
– Hogyan jött az ötlet a Hellnél, hogy Bruce Willist kérjétek fel reklámarcnak?
– Az egyik tulajdonos javasolta, hogy legyen egy nagy dobásunk, olyan, mint korábban a Forma–1-es Williams-szponzoráció. Összeírtunk neveket, akiket el tudnánk képzelni márkaarcnak. Nagyon sok név került a kalapba, és végül Bruce Willisre esett a választás. El is kezdte a tárgyalást a menedzsmenttel az a kollégám, aki a Williams-szerződést is tető alá hozta. Ezt megelőzően mindent mi csináltunk a saját belső kreatív csapatunkkal, de gondoltuk, Bruce Willis mégiscsak Bruce Willis, írjunk ki egy ügynökségi tendert. Megvolt a próbaforgatás a győztessel, de a tulajdonosoknál nem ment át. Végül egy általuk feldobott bemondás alapján, házon belül írtuk meg a sztorit és fordítottuk angolra. Az volt a fő szempont, hogy egyszerű és közérthető legyen, lehessen vele azonosulni, és minden országban működjön, ahol feliratozzuk. Akkor a Hell már mintegy ötven országban volt jelen. Ebből lett az a script, ami végül elnyerte a menedzsment tetszését. Átküldtük Bruce Willisnek, gyakorlatilag egy az egyben elfogadta, és elkezdtük szervezni a forgatást, ami életem egyik legszebb és egyben legfélelmetesebb élménye volt.
– Azt gondoltad, hogy ennél itt már nincs feljebb? Azóta már a Molnál vagy…
– Mindig van fejlődési lehetőség. Rá két évre volt egy második kampány is Bruce Willisszel, és rengeteg projektet megvalósítottunk, aztán megtalált egy fejvadász. Azt gondoltam, nem hagyhatom ki, hogy legalább ne üljek le velük beszélni. A Hell nagy szerelem volt, de szakmailag elkezdett vonzani az a fajta tudás és gondolkodásmód a fenntarthatóságról, amit a Molnál láttam, illetve az a fajta feladat, ami ezzel a csoportszintű kommunikációs igazgatói pozícióval jár.
– A Molnál is hasonló kaliberű reklámarcban gondolkodsz, mint Bruce Willis? Ki jöhet szóba? Jockey Ewing sajnos már nem él, George Clooney meg foglalt, pedig szereti a kávét, amiből sok fogy a kutakon.
– Sokan feltették ezt kérdést szakmán és cégen belül is. Van ötletem, de azt gondolom, ez a következő időszakban lesz fontos kérdés, és csak úgy lehet izgalmas, ha csoportszinten gondolkodunk.
– A Mol egy gigacég, ugyanúgy meghallják a hangod itt is, mint az előző helyeken?
– A kommunikációs igazgatói poszt egy megbecsült pozíció a Molnál, amiben nagy szerepe van az elődöm, Szollár Domokos munkájának is. A nap végén a legtöbb projekt a kommunikációnál fut össze, mert egy ügynek vagy belső kommunikációs vonzata van, vagy belső és külső egyaránt; nem is tudom, vannak-e olyan stratégiai kérdések, amelyekben a kommunikációt meg lehetne kerülni. Természetesen az embernek meg kell mutatnia magát, keményen szükséges dolgoznia, mert a nap végén leginkább a teljesítményed számít. Az nagy segítség, hogy igazán izgalmas feladatokon vagyunk túl, és azt is kijelenthetem: a Mol egy sokkal szexibb és coolabb vállalat, mint amit az emberek általában látnak belőle. Rá kell világítanunk, milyen képességeink vannak, hogyan gondolkodunk a körforgásos gazdaságról, a fenntarthatóságról, mennyire komoly víziónk van a következő 30 évre. Tavaly, amikor elkezdtük felépíteni a Shape tomorrow frissített stratégiának a kommunikációját, már arról beszélgettünk, mivel szeretnénk foglalkozni 2050-ben. Ez egy nagyon komoly fegyvertény és szakmai kihívás nekem és a csapatomnak is.
– Ezek szerint a Molnál 30 évre előre terveztek, de te hol látod magad 5-10 év múlva?
– Nagyon szeretném, ha tíz év múlva, amikor beszélgetünk, el tudnám mondani, milyen sikereket értünk el az elmúlt évtizedben a Molnál, és még milyen terveink vannak. Jó részese lenni ezeknek a folyamatoknak, és sok mindent szeretnék még itt tanulni és megvalósítani. Nem vagyok az az ugrálós fajta, itt is hosszú távra tervezek.
– Nagydumás hírében állsz, ez kell is a kommunikációs szakmában. Azért introvertált arcokat is elbír ez a pálya?
– Szerintem igen, pláne a mai világban, ahol az online nagyon nagy szerepet kapott az elmúlt tíz évben. Ma már nem feltétlenül kell valakinek óriási szónoknak lennie, hogy sikereket érjen el. Ha egy komoly szakmai tudással jó eredményeket érsz el, és ezeket strukturáltan előadod vagy összefoglalod, akkor nem lehet gond. Persze fontos a verbalitás is, nem árt, ha az embernek jó beszélőkéje van, de az igazán komoly vezetőknél bullshiteléssel nem sokra lehet menni. Nagyon fontosnak tartom a felkészültséget, egy átlagos megbeszélésre sem megyek felkészületlenül.
– Min alapul a Mol fenntarthatósági stratégiája?
– A következő öt évben a Mol egymilliárd dollárt fordít fenntarthatósági beruházásokra. Ahogy azt a stratégia kapcsán hangsúlyoztuk: körforgásos gazdaság nélkül nincs jövő. Ezen a téren amúgy eddig is élenjárók voltunk. Közel ezer ponton gyűjtjük a fáradt olajat, amiből alapanyagot készítünk az építőipar számára, évente félmillió gumiabroncs-hulladéktól szabadítjuk meg hazánkat, amiből tartós útalapanyagot, gumibitument gyártunk és több száz töltőállomáson gyűjtjük be a háztartási sütőolajat, amiből bio üzemanyag készül. Vagy gondolj csak az Istenhegyi úton lévő kútra, ahol a teljes tetőt napelemek fedik és egy szolárfa magasodik a töltőállomás fölé. Cél az is, hogy megújuló energia felhasználásával működtessük a töltőállomásokat, ideértve az elektromos töltők áramellátását is.
– Mi volt a legnagyobb élményed, amit a karrierednek köszönhetsz?
– Szerencsére sok ilyen volt. Amikor New Yorkban elmentem egy kosármeccsre a Madison Square Gardenbe vagy a Broadwayen megnéztem egy előadást, ezek mind fantasztikus élmények. Hétköznapi családból jövök, egy csepeli lakótelepi lakásból, és amikor például ott állt velem szemben Bruce Willis, akkor arra gondoltam: „Azt a mindenit! Ezt el se hiszem!” Ahogy az is hatalmas élmény, amikor a Molnál mint a régió egyik legnagyobb vállalatánál olyan projektek kommunikációjában vehetek részt a kollégáimmal, amelyek 15-20 évre előre mutatnak és meghatározhatják a jövőnket. Lehet, hogy szentimentálisan hangzik, de minden reggel úgy ülök be az autóba, hogy megköszönöm a jóistennek, hogy ilyen lehetőségeket kaptam, és hálás vagyok mindezért.
Kuti Noémi
Az interjú teljes terjedelmében a héten megjelenő legújabb Marketing&Media magazinban olvasható. A mostani lapszám kiemelten foglalkozik a fenntarthatósággal.
