A „versenyképességünk egyik alapja ma még mindig az olcsó munkaerő? ” – ez a mondat kijelentésként hangzott el az MKIK elnökének szájából. Mi az igaz ebből? A közgazdasági elmélet szerint a termelési költségek és a termelékenység alakulása együttesen alakítja a versenyképességet. A termelékenység pedig részben az alkalmazott technológiától, részben az azt működtető emberektől, azok képességeitől, tudásától függ. A költségek között a munkaerő súlya viszonylag alacsony az iparban, ellenben magas a szolgáltatásban (mivel az élőmunka igény magasabb). 2020-ban a 322 ezer kettős könyvvitelt vezető magyarországi cég esetében a bevétel 89,5 ezer milliárd Ft volt, miközben a személyi jellegű kifizetések 9,9 ezer milliárd Ft-ot tettek ki (11%). Csak érdekes adalékként: az adózás előtti eredmény a Covid-19 járvány ellenére 7,6 ezer milliárd Ft-ot ért el - derül ki a GKI adataiból.
A magyar gazdaságpolitika kiemelt területként kezeli a feldolgozóipari cégek letelepítését hazánkban. Ezek közül az autógyártás a zászlóshajó. A 2020-as beszámolók szerint ebben az ágazatban 6,8% volt a személyi jellegű ráfordítások aránya az árbevételhez viszonyítva (a legnagyobb szereplő, az Audi esetében ez a szám 2021-ben mindössze 5,9% lett). De az új kedvenc, az akkumulátorgyártás esetében is 6,8% volt a megfelelő mutató, ami a későbbiekben, a termelési kapacitás eléréséig még mérséklődni is fog.
Jól látható, hogy önmagában a bérek szintje mellett sok más költségelem is hat az eredményességre (így pl. a logisztikai költségek). Emellett az is látható, hogy az alacsony szintű, jellemzően futószalag melletti betanított munkafolyamatok uralják a multik magyarországi tevékenységét (egyszerű összeszerelő tevékenység), amely igen érzékeny a költségek alakulására. Így válság esetén könnyen leépíthetők, más országba helyezhetők át a tevékenységek. A magyar gazdaságpolitika az erőltetett „újra iparosítási” tervekkel az alacsony magyar hozzáadott értékű tevékenységeket vonzza az országba, magas költségvetési támogatással. Ez konzerválja a kedvezőtlen gazdasági szerkezetet, ráadásul erősen energiaintenzív és esetenként környezet szennyező iparágak (pl. akkumulátor gyártás) üzemei települnek be. Árulkodó, hogy az egy várható dolgozóra jutó közvetlen költségvetési támogatás a multik esetében a teljes bérköltséget 8-10 évre fedezik (vagyis a hazai munkaerő ingyen dolgozik ez alatt). Ráadásul a cégek beszámolói szerint hiányzik a hazai, jól képzett (és persze olcsó) munkaerő, ezért a külföldi munkaerő fokozott behozatalát erőltetik (Szerbiából. Ukrajnából, de az elmúlt években már Ázsiából is). De a közvetlen támogatás mellett infrastruktúra fejlesztést is kapnak (az új BMW gyárra már eddig 140 milliárd Ft-ot költött a költségvetés).
Az erőteljes kormányzati támogatás ellenére az ipar súlya a GDP termelésből jelentősen csökkent 1995-höz képest (-3 százalékpont), az „újra iparosítás” meghirdetése (2014) óta pedig 3,7 százalékponttal. Ellenben a szolgáltatások súlya emelkedett (1995 óta 6,4, 2014 óta 2,3 százalékponttal). A növekvő GDP-ből az emelkedő részarány a szolgáltatások gyorsuló előretörését mutatják.
Valószínű, hogy akkora támogatásból, amelyből a multik munkahelyet teremtenek, a magyar vállalkozások is tudnának legalább annyi munkahelyet létrehozni. Ezek ráadásul a hazai adottságoknak jobban megfelelnek, s a hazai hozzáadott érték is magasabb lenne (különösen a szolgáltatásokban). Így nem kellene az olcsó összeszerelő tevékenységekért Ázsia országaival versenyezni, s nem konzerválnánk a nyugat-európaihoz képest alacsony bérszintet. Persze a magas jövedelmezőségű tevékenységekhez jól képzett szakemberekre van szükség, amelyet az oktatás biztosít a hazai munkaerő piacnak. Ehhez minőségi oktatásra van szükség, amelynek alapja a tudás megbecsülése (mind anyagilag, mind erkölcsileg). Magyarul: ha többet költünk az oktatásra (s nem elsősorban az épületekre, hanem az oktatókra és a tananyagokra), akkor sokkal termelékenyebb munkaerővel veszünk részt a globális versenyben, amely magasabb béreket tesz lehetővé.
